A grúz konyha évezredes étkezési kultúrája nagyon gazdag, sok zöldség, zöldfűszer és diófélék jellemzik, kiválóak a boraik.
A khinkalit (ხინკალი) tartják leggrúzabb grúz ételnek. (A khinkali ejtése: hinkali és szóban a hangsúlyt az „a” betűre tesszük.)
Hasonlítják a varenikihez (вареники) vagy raviolihoz, de néha nagy pelmenyinek (большие пельмени) is nevezik. Igaz, hogy az elv hasonló, de nem teljesen azonosak ezek az ételek.
Tulajdonképpen csavart tésztabatyuba burkolt, fűszeres darált húsról van szó (eredetileg bárány és kecskehús keveréke), a khinkali, a hegyekben élő grúzok étele. Kétféle változata jellemző: a kalakuri, a városi, mely petrezselyemmel és korianderrel van fűszerezve, és a khevsuruli, amely a hegyi embereké és zöldfűszerek nélkül készül. Népszerű még a sertés-marha hús keverék, a hegyekben inkább a bárányhúst részesítik előnyben. A húsféléken kívül töltik Imereti sajttal kevert túróval, gombával, csalánnal, tökkel, vagy burgonyapürével is.
A töltött tésztabatyut előételként eszik, kikérnek asztalra fejenként négyet-ötöt belőle és borssal jó alaposan megszórva fogyasztják, esetleg vajjal. Történelmi származási helyén csak forrón fogyasztják és csakis kézzel, semmiféle kés és villa nem szükséges hozzá.
Ha Grúziában járunk és khinkalit szolgálnak fel nekünk, akkor ezeket a helyi szokások szerint együk nyugodtan kézzel, mert úgy illik.
Források: babramegy.blog.hu
Történt pedig, hogy egyszer egy szegény vándorlegény kopogtatott egy olasz falucska háza ajtaján. Senki nem volt épp otthon, csak a gazdasszony, de az is nagy munkában, kenyérdagasztás közben. Akkoriban úgy illett, hogy ennivalóval kínálják a vendéget. Csakhogy szegény háziasszony bajban volt, mert nagyon semmi étel nem volt otthon, még kenyér se, hisz a tészta is épp kelt. Szerencsére eszébe jutott a megoldás. Lecsípett egy kis darabot a kenyértésztából, megpakolta a kamrában talált maradékokkal, zöldséggel, paradicsommal, maradék juhsajttal és betette a kemencébe. Mikor megsült, feltálalta a világ első pizzáját. Hogy valóban ez volt-e a világ első pizzája, és valóban így esett-e a dolog, nem tudni. Mindenesetre tény, hogy a pizza ma a világ egyik legnépszerűbb eledele. Alapja egy kelt tésztából készült vékony lepénykenyér, melyet paradicsom vagy tejföl alapú szósszal borítanak, és erre különféle feltétek kerülnek, (a leggyakoribbak a különféle zöldségek, gomba és felvágottak), a tésztát végül reszelt sajttal szórják meg és sütőben megsütik. Jellegzetes fűszere az oregánó. 
A neve eredetileg különféle, kelt tészta alapú ételeket jelentett, valószínűleg a picea szóból ered, amit a rómaiak a kemencében sütött kenyérre használtak, de az is lehet, hogy a latin pincere (összegyúrni) szóból származik. A pizza első megjelenése a dél-itáliai görög kolóniák (Magna Graecia) idejére tehető, Vergilius Aeneisében említik először. Az i. e. 3. században Marcus Porcius Cato a Róma történetéről írt munkájában említ egy „lapos kelt tésztát, melyet olívaolajjal, fűszerekkel és mézzel édesítenek, és köveken sütnek meg”. Pompeji városában a régészek feltárták a mai modern pizzériák elődjeit. Az ókori Egyiptomban is megjelent, a fáraók születésnapjára gyógynövényekkel ízesített lapos kenyérkéket sütöttek, Hérodotosz görög történetíró leírása szerint ezek a babiloni receptek nagyon hasonlítottak a mai pizza tésztájára. A középkorban, 997-ben is feltűnt a pizza szó, ami akkoriban egyszerűen lepényt jelentett. A pékek arra használták, hogy kenyérsütés előtt megnézzék, eléggé felhevült-e a kemence. A kenyérsütés befejeztével pedig kihasználták a parázs melegét. Az ókori római pizzaféleségek még nagy mértékben különböztek a maiaktól. A 19. századig az úgynevezett fehér pizzák készültek. A pizza tésztát tejföllel, vagy zsírral kenték meg, erre az alapra tették a feltéteket. 
A paradicsomot ekkor Európában még nem ismerték, majd jó ideig mérgezőnek hitték, és nem használták étkezéshez, a 18. század végére azonban elterjedt, és Nápoly környékén elkezdték ezzel ízesíteni a pizzákat. Az új ételfajta nagy népszerűségre tett szert és helyi nevezetességnek számított. Kb. 1830-ig utcai árusok árulták a pizzát, s nem kis jelentősége volt a társadalom szempontjából is: így fértek hozzá a legszegényebbek is, általában csak ezt tudták enni. 1830 körül aztán megnyílt az első igazi pizzéria, az Antica Pizzeria, ami szintén működik a mai napig, ezen a néven, ugyanott, Nápolyban a Via Port’Alba 18. szám alatt. A modern pizza feltalálását a nápolyi Raffaele Espositónak tulajdonítják, aki az 1780-ban alapított és ma a Pizzeria Brandi néven még mindig működő sütődében dolgozott. 
1889-ben a szavojai I. Umberto király és Margherita di Savoia királyné látogatása alkalmából különleges pizzát készített. A pizza az olasz nemzeti színekben készült: zöld (bazsalikom), fehér (mozzarella) és piros (paradicsom), és készítője a királynéról, Margheritának nevezte el. Ebből alakult ki a mai pizza. A 19. században az olasz bevándorlók magukkal vitték a pizzakészítés mesterségét Amerikába, ahonnan az 1950-es években indult világhódító útjára. 
Az Itáliából kivándorló tömegek révén a XVIII.-XIX. század fordulóján nyílt az Újhaza is számos olasz étteremmel gazdagodott, s 1905-ben New Yorkban megnyílt az Államok első nápolyi pizzériája, amit a Lombardi család nyitott. Az újdonság erejével ható étel nagyon hamar gigantikus sikert aratott, ennek ellenére Észak-Európában csak az 1960-as években vetette meg a lábát, mindeközben Olaszországban a szerencsés nápolyiakat leszámítva továbbra sem ismerte senki. Újabb évtized múltán, az 1970-1980-as évek környékén végre Rómában és az ország északi részében is bemutatkozott, és onnantól fogva természetesen ott is lelkesen fogyasztották. Az igazi olasz pizza tésztáját általában vékonyra nyújtják, és kevés feltétet tesznek rá. A pizza kemencében lévő kb. 400 C fokos hő hatására a sülő tésztában lévő élesztő új életre kel, buborékok keletkeznek, és a pizza tésztája csodálatosan könnyű lesz. A feltétek alapja a legtöbb esetben (az ún. fehér pizzákat leszámítva) az oregánóval fűszerezett paradicsomszósz, valamint a mozzarella sajt. A végeredmény egy fenséges és egyben egyszerű étel, amiért mindmáig milliók rajonganak, és napjaink ételkultúrájának elidegeníthetetlen részét képezi.
Volt egyszer egy király és egy királyné, akiket gyermektelenségük miatt emésztett a bánat. Mondta is a királyné: - Miért nem szülhetek gyermeket, mint ahogy almát terem az almafa?
De a király addig beszélt, addig erősködött, hogy kérését megtagadni nem lehetett, már csak a jó szomszédság kedvéért sem. Így aztán a király az almát a szobájába vitte. Előkészített mindent a mosakodáshoz és fésülködéshez, a lány pedig minden reggel előbújt mosakodni és fésülködni, a király meg gyönyörködött benne. Mást nem is tett a lány: nem evett, nem beszélt. Csak mosakodott, fésülködött és visszabújt az almába. A király mostohaanyjával lakott, aki látván, hogy fia folyton szobájába zárkózik, gyanakodni kezdett: - Mit nem adnék, ha megtudhatnám fiam állandó rejtőzködésének okát!
Elment tündér nénjéhez, aki mindenféle varázslatos poroknak volt a birtokában. A nénjétől kapott az elbűvölt almák és az elvarázsolt lányok varázsporából is, ezekből készített a tündér keveréket.
A Giewonthoz ősidők óta hozzá tartozik az alvó lovag legendája, mivel a hegygerinc sziluettje meglehetősen hasonlít egy alvó emberre. Honnan ered ez a legenda? Mindez az alvó lovagokhoz kötődő legendáknak köszönhető, melynek eredetéről és történetéről lesz szó az alábbiakban.
A legendák egyik verziója a Giewont és a krakkói királyi vár, a Wawel kapcsolatáról szól. Az Alvó-lovagok barlangjának legendája szerint a lengyel királyok évente egy alkalommal (a különböző források szerint karácsonykor, húsvétkor vagy Szent Iván éjjelén) találkoznak, és tanácskozást tartanak a nemzet és az ország sorsáról. Amikor aztán a hatalmas Zsigmond harang hangja eléri a Giewont falait, a barlangokban alvó sereg lóhalálában vágtat a Wawelba, ahol csak ennyit kérdeznek: „Itt az idő?”. Amikor az ülésen elnöklő Vitéz Boleszláv azt válaszolja, hogy még nem, a lovagok visszatérnek a Giewont alá, és ismét álomra hajtják a fejüket.
Nagy, fekete szikladarab lebegett a végtelenségben, nem messze a Holdtól. Ezen építette fel palotáját Prámzisz, az emberek és istenek sorsának felügyelője. Jóindulatú istenség volt, abban lelte legnagyobb örömét, ha a világ nyugodtan éldegél körülötte.
Több sem kellett a két ellenfélnek! Azon nyomban lezúdultak a Földkorongra. Szélszellem süvítve vette birtokba az egyik felét, erdőket tépett ki, házakat, embereket, állatokat kapott fel. Vízszellem elárasztotta a másik felét; örvénylő víz borította el az utakat és a szántóföldeket, rombolta le a falvakat és a városokat. S ez még csak a kezdet volt!
Szélszellem éppen akkor olyan erejű vihart kavart a Földön, hogy annak egy hulláma a Sorsügyelő palotája előtt söpört végig. Egy fél dióhéj forogva-pörögve leszánkázott a széltölcsérben, s ráült a lenti világot borító hullámokra. Már csak egy kopár hegycsúcs emelkedett ki a vízből, pillanatnyi menedéket kínálva egy maroknyi egy maroknyi bőrig ázott embernek és állatnak. Meg is örültek azok szerfelett, amikor egy nagy "csónakot" láttak közeledni. Mert az istenek diója bizony isteni méretekkel is rendelkezett, a jó kéttucatnyi ember kényelmesen elfért benne állataival együtt. Ide-oda dobálták a bősz tenger hullámai, felemelkedett, visszaesett, körbeforgott, de fel nem borult.
Amikor Prámzisz meglátta, hogy a kis csapat éppen az ő akaratlan segítségével igyekszik túlélni a pusztulást, megesett rajtuk a szíve. Azon nyomban visszaparancsolta Szélszellemet és Vízszellemet, s bezárta őket palotájának pincéjébe. Elcsendesedett a világ, a tengerek, folyók és tavak visszataláltak medrükbe, s egy békés áramlat partra tette Prámzisz dióhéját. A halál torkából megmenekült emberek boldogan éreztek újra selymes homokot a talpuk alatt. Ahogy múltak a napok, egyre több és több szárazföldet láttak maguk körül, s elindultak, hogy újra benépesítsék a Földet.