Prámzisz dióhéja

2017. május 17. 16:50 - vtravel

Litván legenda

Nagy, fekete szikladarab lebegett a végtelenségben, nem messze a Holdtól. Ezen építette fel palotáját Prámzisz, az emberek és istenek sorsának felügyelője. Jóindulatú istenség volt, abban lelte legnagyobb örömét, ha a világ nyugodtan éldegél körülötte.
Ám a Földön lakó emberek minduntalan megzavarták a szelíd lelkű istent csendes ábrándozásában. Hiába vonult el Prámzisz a Hold közelébe, odáig is elhallatszott a sok türelmetlen morgolódás, ádáz veszekedés, csúnya kiabálás. Ha pedig fölszakadtak a Földet borító felhők, az Isten kénytelen-kelletlen szemtanúja volt, hogy marják, öldösik egymást az emberek a legcsekélyebb okkal vagy éppen ok nélkül. Egy napon Prámzisz megelégelte, amit látott és hallott, és törni kezdte a fejét, hogyan büntethetné meg az embereket, hogyan vehetné el a kedvüket a folytonos acsarkodástól.
Hirtelen megütötte fülét, hogy az örökösen háborúzó Szélszellem és Vízszellem éppen a palotája közelében kergeti egymást eszeveszetten zúgva-háborogva. Amióta világ a világ, az isteneknek még sohasem sikerült kibékíteniük egymással e két rettenetes erőt. Szörnyűséges mennydörgés, égzengés, sűrű villámlás, pokoli jégverés közepette ide-oda űzték egymást az égbolt és a csillagok között, de egyik sem tudott felülkerekedni a másikon. Elkeseredett küzdelmük során törtek, zúztak, pusztítottak mindent, amit csak értek.
Prámzisz fejében abban a pillanatban megszületett az ötlet, hogyan szabadulhat meg egyszerre az emberek és az elemek háborgásától. Maga elé hívatta hát Szélszellemet és Vízszellemet, s rájuk parancsolt:
- Rögvest takarodjatok a csillagok birodalmából! Ha háborúzni akartok, háborúzzatok lenn a Földön, van ott elég hely és pusztítanivaló mindkettőtök számára!
Több sem kellett a két ellenfélnek! Azon nyomban lezúdultak a Földkorongra. Szélszellem süvítve vette birtokba az egyik felét, erdőket tépett ki, házakat, embereket, állatokat kapott fel. Vízszellem elárasztotta a másik felét; örvénylő víz borította el az utakat és a szántóföldeket, rombolta le a falvakat és a városokat. S ez még csak a kezdet volt!
A két megátalkodott egymás ellen fordult, s megpróbálta megkaparintani magának az egész Földet. Vízsszellem szürke felhőkbe burkolta Szélszellem birodalmát, és megállás nélkül szakadó esővel támadott. Szélszellem igyekezett visszafújni a záporokat, és kavargó vihartölcséreivel próbált behatolni Vízszellem területére. Azonban egyikük sem tudott győzedelmeskedni, s a csata igazi vesztese az ember lett. Kiáradtak a folyók, vizük összefolyt a tavakéval, tengerekével, s a szélkorbácsolta hullámok elborították a földet. Tizenkét napon és tizenkét éjen át zöldesszürke, nedves ködbe burkolózott a világ, s az emberek ezreinek jajkiáltásait elnyomta a süvítő szél. Elpusztult a Föld lakóinak nagy része állataival és házaival egyetemben. Nem sok hiányzott már hozzá, hogy minden, de minden megsemmisüljön, ami valaha is létezett.
Prámzisz, a Sorsügyelő, palotájának ablakából szemlélte megelégedetten, hogyan szenvedi el büntetését a Földkorong lakossága. Olykor-olykor beleharapott egy ízes égi gyümölcsbe, vagy elrágcsált néhány isteni diót. Így történt ez a tizenkettedik estén is, amikor Prámzisz szokás szerint kihajította ablakán az elfogyasztott diók héját. Szélszellem éppen akkor olyan erejű vihart kavart a Földön, hogy annak egy hulláma a Sorsügyelő palotája előtt söpört végig. Egy fél dióhéj forogva-pörögve leszánkázott a széltölcsérben, s ráült a lenti világot borító hullámokra. Már csak egy kopár hegycsúcs emelkedett ki a vízből, pillanatnyi menedéket kínálva egy maroknyi egy maroknyi bőrig ázott embernek és állatnak. Meg is örültek azok szerfelett, amikor egy nagy "csónakot" láttak közeledni. Mert az istenek diója bizony isteni méretekkel is rendelkezett, a jó kéttucatnyi ember kényelmesen elfért benne állataival együtt. Ide-oda dobálták a bősz tenger hullámai, felemelkedett, visszaesett, körbeforgott, de fel nem borult.
Amikor Prámzisz meglátta, hogy a kis csapat éppen az ő akaratlan segítségével igyekszik túlélni a pusztulást, megesett rajtuk a szíve. Azon nyomban visszaparancsolta Szélszellemet és Vízszellemet, s bezárta őket palotájának pincéjébe. Elcsendesedett a világ, a tengerek, folyók és tavak visszataláltak medrükbe, s egy békés áramlat partra tette Prámzisz dióhéját. A halál torkából megmenekült emberek boldogan éreztek újra selymes homokot a talpuk alatt. Ahogy múltak a napok, egyre több és több szárazföldet láttak maguk körül, s elindultak, hogy újra benépesítsék a Földet.
Azt a vidéket, ahol a dióhéj kikötött, csak tizenkét emberpár tartotta meg végső otthonának. Tőlük származnak a balti népek. Mások kelet felé mentek, ők voltak az orosz nép ősei. Azoktól pedig, akik északra, délre és nyugatra vonultak, Európa többi nemzetsége származott.