Pardubice városában élt egy mézeskalácssütő nő, fiatal volt még, de értette a dolgát, így a mestersége jól jövedelmezett. A piactérre vezető utcában állt a boltja, ott árulta a mézeskalács huszárokat, cukorbabákat, rózsaszín bevonatú szíveket. Ennek ellenére elégedetlen volt az életével. Amikor a pulton keresztül átnyújtotta a huszárokat valamelyik pardubicei kisasszonynak, mindig akkorát sóhajtott, hogy a nyakánál szétnyílt a zsabó, s amikor huszár érkezett a regimentből cukorbabáért, Adelaida arca sírósra változott, ám a legrosszabb az volt, amikor mézeskalács szívért terc be Kryštof, az ifjú vadász a Kuněticei hegyekből: ilyenkor úgy megeredtek a mézeskalácssütő hajadon könnyei, hogy eláztatta a vadász kabáthajtókáját.
Kryštof mindig együtt érzően kérdezte: — Megbántotta valaki, Adelaida? Bízza csak rám, majd én elintézem, ha kell, akár a vadásztőrömmel is.
De mindketten tudták, hogy ez csak hiábavaló játék, és hogy Adelaida könnyei más kútból fakadnak, Kryštof, a vadász szálfatermetű és kellemes arcú ifjú volt, Ezzel szemben Adelaida csont és bőr, szemei szúrósak, az orra és a fogai hegyesek. Egyszer, májusi időben Adelaida hajadon az ablaknál ült szobácskájában és nézett kifelé a kertbe. A kinyílt virágok illatoztak és szerelmeskedésre hívogatták a méheket, a galamb kerülgette a gerlét, a kandúr a macska után somfordált. Adelaida csak a szemét vetette rájuk, a virágok máris összecsukódtak, a méhek elrepültek, a gerle a galamb után vágott a csőrével, a macska pedig a kandúr után kapott karmával, Adelaida könnyen rájött az okára, a tükörért nyúlt és így szólt: — Kéréssel nem tudtam a szerelmet megidézni. Most majd más recepttel próbálkozom. Elhajította tükrét, hogy az cserepekre tört.
Fordítva húzta fel a cipőjét, becsukta a szemét, mégis odatalált Koštýřka anyó kunyhójához a Kuněticei hegyek alatt. Kopogtatás nélkül lépett be a szobába, Sötétség honolt mindenütt, csak a tűzhelyen parázslott a szén, anyó az asztalnál ült és aludt is, meg nem is, Adelaida félénken odament hozzá, s alázatosan suttogta: — Olyan rút vagyok, hogy elriasztom a szerelemtől a méheket, a galambot, meg a kandúrt is, ráadásul oly nagyon szerelmes vagyok Kryštofba, az ifjú vadászba. Koštýřka végighallgatta, s mintha csak mosolyogna Adelaida boldogtalanságán. Aztán vágatlan körmű ujjával a mennyezet alatti gerendára mutatott. Hold nélküli éjszakán szakajtott gyógyfűcsomók és mindenféle növények gyökerei lógtak ott. — Adj ide nekem belőlük hét ágacskát — parancsolta az anyó Adelaidának.
A hét ágacskát aztán eltördelte, felszította a szenet és a tűzhelyre dobta őket. A tűz füstölögve fellobbant, fekete láng csapott fel, és minden megremegett. Arany páfrányágacska úszott a levegőben a szoba egyik sarkából a másikba, s mintha hideg vízzel öntöttek volna le térdig Adelaida lábát. Koštýřka anyó elégedetten felnyögött és azt mondta: — Ezek világos jelek. Menj az erdőbe, szakíts magadnak arany páfrány ágacskát, utána lépj bele annak a forrásnak a vizébe, melynél az a páfrány nő. Meglátod, minden megy magától. Adelaida nem adott Koštýřkának egyetlen garast sem a tanácsért, nehogy megtörjön a varázslat.
Azon a napon éjfélkor Kryštof, az ifjú vadász az erdőt kerülte, nehogy vadorzók pusztítsák az állatokat. Látja ám, mintha állna valaki az egyik sűrű bozót mögött. Megtöltötte a puskát, nyílást tört a levelek között és figyelt. Hát, lát egy forrást, mellette arany páfrány bokrocska. Felette hajlong Adelaida, a mézeskalácsos hajadon. Rút, szúrós és csontos, mintha az úristen bal kézzel teremtette volna, s hogy még rosszabb legen, gyorsan levetkőzik. Leszakít egy arany páfrány ágacskát és belelep a forrásba. A forrás buzogni kezdett, s ahol a víz elérte Adelaida rútságait, ott mintha minden visszataszító eltűnt volna róla. Elöl és hátul minden kedves női idom szép vonalú és aranyos lett, Adelaida pedig ott állt az édesvízben, éppen olyan gyönyörűen, mint az, aki a tenger sós habjaiból lépett ki. Mikor a forrás lecsillapodott, Adelaida meglátta benne, ahogy Kryštof, az ifjú vadász kezét nyújtja zsákmánya után, amely most szerelemből, őt magát ejtette foglyul.
